Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. rész

2011.09.29

Kövér hópelyhek festik fehérre a tájat, lágyítva kissé a fogyhatatlan betontömbök zord kinézetét. Mínusz 20C° van és ez még enyhének számít. Ezek után nem nehéz kitalálni hol vagyok?! Vyborgban, nem messze a Finn-orosz határtól.

Az ablakban állva bambulok ki a városra, kezemben egy bögre forró tea. Sergei, Vitaly öccse az előbb próbálkozott be egy kortynyi vodkával, mert az jobban és gyorsabban átmelegít. Nem fogadtam el, hisz képes vagyok egy pohár pezsgőtől is kótyagos lenni, mi lenne akkor a vodkától. Ezen persze ő jót röhögött, aggodalmat keltve bennem az iránt, megfelelek e én így Vitalynak? Vagyis, milyen már egy orosz, akinek a barátnője már az alkohol láttán is be tud rúgni. ’Bolond vagy’-kaptam egyszerű, lényegre törő választ a kisebbik Petrovtól és ha valakinek, hát neki hinnem kellett. Az eltelt másfél hónapban, amióta tudják, hogy együtt vagyunk, igazából amióta valóban együtt vagyunk Vitalyval, nem sok támogatót szereztünk. A ’nem sok’ konkrétan négyet takar: Sergei, Marina, aki a fiúk anyukája, valamint Ani és Jev. Ja, és titkon a húgom is, de ő érthető okokból Fernando mellett maradt. Nem is vártam volna el, hogy dobjon el mindent és fogja a pártomat. Egyébként is, annyira gyerekes ez az egész. Ennél talán csak az gyerekesebb, hogy reméltem, Jennek sikerül kibékítenie minket.

Január 2.a van és Új év. Oroszországban legalábbis még igen. Itt 5 napig tart az ünneplés, gondolhatjátok, mi zajlik errefelé ilyenkor. A srácok még jófiúk voltak, nem itták le magukat a sárga földig, de ma este érkezik Ani és Jean, s amíg mi kipletyózzuk magunkat, a férfiak elmennek bulizni. Bulizni, vagyis beülnek egy kocsmába és leisszák magukat. Kb.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hisz kimaradt másfél hónap és nem a legfényesebb pontnál hagytam abba a történetet. Ugyebár Fernando, Rob, Vitaly és én az Abu Dhabi versenypálya VIP parkolójában. Rémlik? Ha nem, akkor egy kis emlékeztető a lényegről:

„Hátra néztem, Vitaly a kocsi mellett állt, arra várva, hogy menjünk. Bólintottam.

-Ha most elmész vele…(Fernando)

-Akkor?

Egy másodpercig csak nézett, majd hűvös, szinte érzéketlen hangsúllyal közölte a legrosszabbat, amit egy anyának csak mondani lehet.

-Akkor soha többet nem látod a lányodat!”

A párbeszéd, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Talán senkit nem fog meglepni a reakcióm. Amilyen gyorsan csak tudtam elmentem a lányomért és elvittem oda, ahol soha senki nem talált volna meg minket. Oroszországba. Tudtam, hogy Angliában megtalálnának a paparazzik, ahogy  Magyarországon is, de az oroszoknál senki sem keresne. Kegyetlen időszak volt és ebben a szituációba állított velem haza a párom. Képzelhetitek, ’anya, apa, ő a barátnőm, aki mellesleg a gyereke apja elől menekül.”

Túlreagáltam volna a dolgot? Fernando nem olyan? Nem intézné el, hogy soha többet ne láthassam a lányom? Alapból persze, hogy nem, hat hosszú évig tökéletesen működött a dolog, Kátya velem élt, ő pedig amikor csak tudott vele volt. Egyikünk sem nehezítette meg a másik helyzetét, de nem is volt miért. Most viszont Ferrben mérhetetlen harag és ellenszenv volt a férfi ellen, akivel együtt voltam és emiatt képes lett volna a legrosszabbra is. Arról pedig nem is beszélnék, hogy ez a férfi él együtt a lányával is. Ennek fényében valamelyest ’érthető’ volt a spanyol kirohanása, de én nem bízhattam semmit a véletlenre.

A szezonzáró után december közepén láthatta újra Fernando a lányát, akkor is kizárólag José Luis-ék ’felügyelete’ alatt. Szerencsére a nagypapa nem osztotta fia nézeteit, benne megbízhattam. Valamelyest csitultak a kedélyek, így miután a Szentestét Jen, Kátya és én Budapesten töltöttük, a húgom és picúr Spanyolországba utaztak, hogy a karácsony első és második napját az Alonso családdal töltsék. Még ma is ott vannak és egészen 6.ig maradnak is, akkor azonban Kátya csatlakozik hozzánk, hisz Oroszországban január 7.én van karácsony. Nem sok gyerek mondhatja el, hogy két alkalommal, három országban is karácsonyozik egymás után.

Vitalyval ha nehezen is, de látni kezdjük a fényt az alagút végén. Nem mondhatnám, hogy megviselte a kapcsolatunkat ez az egész, inkább erősebbé tette. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy engedjek Fernando zsarolásának. Ő volt az, akinek el kellett fogadni a dolgokat, ha tetszik, ha nem.

S mint már korábban említettem, vagy ha nem is, sejteni azért lehetett, a korábbi bandánk kettészakadt. Vagyis, ha jobban belegondolok a csapat egyben maradt, csak mi estünk ki belőle, Ani és én, s velünk Jean és Vitaly. Persze a két pasit nem zavarta annyira a dolog, nem úgy, mint minket. Őszintén dühített, hogy Ferr hülyesége miatt, és azért Sebit se felejtsük el -bár az ő esete még mindig tisztázatlan előttem- mi szívunk, vagyis mi maradtunk hoppon. ’Túléljük’-hajtogatta Ani, de tudom, hogy ezt ő sem gondolta komolyan. Mármint, nem igaz, hogy ez normális, hogy így kell lennie. De nem tehettem semmit. Nem adtam volna fel a szerelmemet ezért. Sok más, megalapozott esetben talán igen. Talán. De ez sosem volt megalapozott konfliktus az állítólagos barátaim és köztem.

November 14.e óta eltelt idő rendesen megviselt, még ha nem is mindig mutattam ki. Kátya nem vehetett észre semmit. Nem tudhatta meg, amit az apja mondott, nem tudhatta mi volt a terve. Attól, hogy én hatalmasat csalódtam benne, a lányomnak nem kellett. Nem volt szabad. Mert ha van valami pozitív, amit a spanyolról el lehet mondani, az bizony az, hogy imádja a lányát és soha nem tudna ártani neki. Nekem már inkább, de az más lapra tartozik.

Az új év beköszöntével eldöntöttem, én is új életet kezdek, s reméltem, most utoljára. Jó ideje most először volt reményem egy szebb, boldogabb életre. Egy jövőre, amiben helyet kap a szerelem egy olyan férfi személyében, akitől jobban nem is kívánhatnék. Kátyával a legelejétől egy hullámhosszon vannak, s talán ez a legfontosabb számomra. Azért nem mellesleg Vitaly mellett végre biztonságban érzem magam, mert szeret és én is szeretem. Elfogad olyannak amilyen vagyok, a hülyeségeimmel és a ’sleppemmel’, amit őszintén szólva nem egyszerű elviselni, még akkor sem, ha jócskán megcsappant a létszáma.

2011 első napján tiszta lapot kezdtem és izgalommal tekintettem a rám váró dolgok elébe.