Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. rész

2011.10.15

Nem a férfi személye váltotta ki belőlem, amit mondtam, hanem a nőé. Nem is vettem észre, milyen erősen szorítottam Vitaly ölelő karjait miközben furcsa ösztön akart úrrá lenni rajtam: menekülj!!

-Nyugi!-suttogta.

-Sziasztok!-köszönt Jen és odajött puszit adni mindkettőnknek.-a mobilod??

-Mi?

-Nálad van a telefonod?

Nem értettem miért fontos ez most, tétován a zsebeimhez nyúltam, de semmi.

-Nem tudom.. a táskámban.. vagy a kocsiban.

-Írtam smst, hogy jönnek.

-Kössz..

-Sajnálom.

-Fogjuk Kátyát és húzzunk el innen..-fordultam Vitaly felé.

-Ez lehetetlen!

-Nem, dehogy.. szólok a pilótának és fél óra múlva már a gépen is lehetünk..

-Alexandra! Ma van a lányod születésnapja! Ez az ő napja!

-Utállak!-fintorogtam.

-Itt vagyok, én veled vagyok!-simította végig az arcom.

-És én is.-mosolyodott el a húgom.

-Mi a francnak jöttek ide?!-morgolódtam tovább.

Bár jól esett a ’családom’ támogatása, őszintén szólva sem kerültem jobb helyzetbe.

A nagy kavalkádban egészen eddig észre sem vettek minket, még Fernando sem. Annyira lefoglalták őket az Alonso szülők, talán pontosan azért, hogy nekem időt adjanak.

Ferr egy pillanatra felénk fordult, majd mit sem törődve a jelenlétünkkel eltűnt az emeleten. Ezután még kínosabb szitu következett. Ők ketten, velünk szemben. Még mindig bennem volt a vágy, hogy azon nyomban elrohanjak és meg se álljak, amíg legalább el nem érem a Spanyol-francia határt.

-Sziasztok!-szólalt meg végül a páros férfi tagja, s bizonytalan léptekkel Vitalyhoz ment, hogy kezeljen vele.

Nem nézett rám, ahogy én sem őt figyeltem. A nő sokkal érdekesebb volt. A nő, akiről azt hittem, nem látom többet, legalábbis nem együtt Vele. Azt hittem? Reméltem!

-Edy?-pillantott hátra Rob.

-Hello!-tette fel a kezét üdvözlésképp.

Eddig bírtam egy helyben maradni. tudom, hogy ebben a helyzetben nekem lenne a legkevesebb okom dühösnek lenni, mégsem tudtam mit tenni ellene. Fogtam magam és felrohantam a lépcsőn, az egyik vendégszoba felé.

-Minden rendben?-kérdezte Fernando, miközben kis híján fellöktem.

-Nem, semmi sincs rendben!-szabadítottam ki a karom az ujjai közül.-pontosan tudod.. és még élvezed is..

-Miről beszélsz, Lexie?

Mély levegőt vettem és lassan kifújtam, majd újra és harmadszor is.

-Ma van a lányunk születésnapja, tehát nem rendezek balhét. De, és ezt most leszögezem, nem vagyok hajlandó többet veled egy légtérben lenni!

-Robert miatt? Kátya oda van érte..

Jó mentség, gondoltam és részben igaz is. Talán nem is részben, hanem teljes egészében, de ez engem most nem vígasztalt.

-Figyelj! Csak annyit kérek, ne rontsd el ezt a napot!

-Nehéz lenne elrontanom, mikor te már gondoskodtál erről..-vágtam oda és otthagytam.

A vendégszoba helyett inkább Kátyához mentem és óvatosan az ágya szélére ültem.

Saját szobája volt a nagyszülei házában, ám egyáltalán nem tipikus kislányszoba. A rózsaszín dominancia helyett természetesen a Verdák motívumaié volt a legfőbb szerep. A tapéta, a bútorok, még a függöny is Villám McQueent és barátait ábrázolta. Két éves volt, amikor a film mozikba került, onnantól a lányom és a Disney Pixar remekműve szinte elválaszthatatlanok lettek. A mai napig. Megvan az összes autó matchboxban, ezeregy könyv és színező, kirakó, plüssfigura és sorolhatnám, miközben az ágyneműket és a ruhákat meg sem említettem. Emellett persze olykor helyet kap néhány lányos mese is, pl a Szépség és a szörnyeteg vagy az Aladdin.

Ahogy figyeltem Kátya édes szuszogását, lassan én is megnyugodtam. Igaza volt Vitalynak, ez a nap nem rólam szól, s ehhez tartottam is magam. Estig!

A napunk gyorsan telt és jó hangulatban, ha mondhatom így. Nem nagyon vettünk tudomást egymásról Edytáékkal, de nem is ellenségeskedtünk. elég nagy ház volt José Luiséké ahhoz, hogy békében elférjünk egymás mellett.

9óra felé Fernandoval felébresztettük, s miután felköszöntöttük, a konyhába küldtük, hogy ’reggelizzen’. Nem látszott csalódottnak, de biztos voltam benne, hogy titkon ennél többet várt.

Lent persze ott volt az egész pereputty és az igazi meglepetés. A nap nagy részét családi körben töltöttük, volt torta, rengeteg édesség, elképesztően finom ebéd, délután pedig hóembert építettünk. A három pilóta, megfeledkezve egy időre a nézeteltérésükről, együtt vágott bele egy forma1es autó megalkotásába, kevés sikerrel. Ehhez Jennus és én kellettünk, a srácok technikai alapját optikailag feltunningoltuk.

Kora este pedig jött a csajos buli, azaz meghívtuk Kátya oviedoi barátnőit és mesemaratont rendeztek, kivételesen addig maradhattak fent, amíg bírtak. Ennek meg is lett az eredménye, másnap majdnem délig szunyókáltak.

A sors, és Maria, kiváló rendező, ezt mindenki tudja. Én is. Ha máshonnan nem, hát a vasárnap délelőtti készülődésből. Az ebéd előkészítése az én feladatom volt, de kaptam segítséget: Robot.

-Meg tudom csinálni egyedül..

-Te se hiszed el, hogy Maria azért kért meg, hogy segítsek neked, hogy hamarabb kész legyél..-telepedett le az egyik bárszékre a pult mellett.

-Szóval nem is akartál segíteni..-hümmögtem, mintha nem érteném, miről beszél.

-Ha ezt akarod játszani.. felőlem. Kátya oda volt a meglepetésért…

-Tudtad, hogy itt leszek.. ugye? tudtad?!

-Igen. És?

-Képes voltál beállítani Edytával?

-Nem értelek..

-Persze, hogy nem…

-Vitalyt választottad!

-Te meg visszamentél egyből Edyhez. Remek.

-Mi bajod?

-ennyire kellettem neked.. mi?! Oh, Lexie nem jött össze, ez van, jó lesz nekem Edyta is. Azon is csodálkozom amúgy, hogy visszafogadott…

-nem hiszem, hogy van jogod felháborodni! Szeretlek és ez nem változott. Edytával jól elvagyunk, ennyi. Ő is tudja, hogy mi van, ennek ellenére kibékültünk.. vagy mi.. áh.. miért magyarázkodom neked…

-Semmi értelme..

-Nincs is! tudod mi zavar téged? Azt hitted, hogy egész hátralevő életemben rád fogok várni.. hogy folyton ugrásra készen állok majd, hogy ha ráunsz Petrovra, ott lehessek.

-Én..

-Csak az a szomorú, tudod, hogy így is lenne.. mármint.. bármikor dönthetnél úgy, hogy mégis engem akarsz, én ott lennék. Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.

-Robert..

-Ne, Lexie.. nem kell… ne mondj semmit! Felesleges! De jó ha tudod, én itt vagyok és várok.. bármeddig. Mert szeretlek!

Hozzám lépett és arcon csókolt, majd néhány másodpercig így maradtunk. Képtelen voltam megmozdulni. Szinte megesküdtem volna, hogy ott, azon nyomban könyörgőre fogom és kimondom, amit annyira akart hallani: te kellesz! Ehelyett csak az járt a fejemben, hogy mikor jönnek vissza Vitalyék.

-Sajnálom!-suttogtam.

-Nem adom fel!-felelte.-Soha nem adom fel!

 

Bár a szerelmem őrült, az elmém igyekszik lecsillapítani a szív fájdalmait, mondván, legyek türelmes és sose adjam fel a reményt.

Szeretni bolondulásig c. film