19. rész 3/2
Nem tudom mennyi ideje lehettünk úton, amikor egy kisebb tisztásra bukkantunk. Kísérteties hely volt, túl kísérteties. Látta valaki az Ideglelés c. filmet? A fára felkötözött 'woodoo babákkal'? Na ez is valami hasonló látvány volt, igaz nem babákkal, hanem valami furcsa, fémből készült hordók lógtak az ágakon.
-Biztos van rá valamilyen ésszerű magyarázat!-próbált nyugtatni Rob.
-hát hogyne...
-akkor is muszáj továbbmennünk!
-nehogy azt hidd, hogy egy pillanatnál többet is itt akarok tölteni.
Hogy jó ötlet volt e továbbállni? Nem biztos. Alig tettünk meg néhány métert, egy másik, nagyobb tisztás terült el előttünk, közepén egy romos házzal.
-Na végre valami...
-Mi?
-Egy ház?!-tárta szét a karjait a férfi.
-Én biztos, hogy nem megyek be!
-Lexie!
-láttál már horrorfilmeket?
-azok csak filmek..
-ezt mond a texas-i láncfűrészes áldozatainak.
-Bemegyek, körülnézek.. oké?
-Ne! -kaptam a keze után.
-Nem lesz baj!
Rob elindult a házikó felé, lassú, kimért léptekkel.
Már az ajtó nyikorgásától is a hideg rázott ki, abba bele se mertem gondolni, hogy odabent mi lehet. Pár pillanat múlva ordítás szűrödött ki a falak mögül. Robert ordított. Inkább sikított, abban a helyzetben képtelen lettem volna megkülönböztetni. Kisvártatva feltűnt az ajtóban. Az arca eltorzult. Felém rohant. Én is futni akartam, de a félelemtől megbénultak az izmaim. Már felkészültem a legrosszabbra, amikor mellém vágódott.
-Lexieeee!-hörgött.
-Mi az? Mi volt bent?????
-Sheeemmiiiiiiiiiiihhhh..-váltott eltorzított hangról vihogásba.
Egy másodpercre kihagyott a lélegzetem, aztán a rettegés helyét a mérhetetlen düh váltotta fel. Ő is tudta, mennyire felhúzott, így jóval messzebb gurult tőlem, olyan távolságba, hogy se ütni, se rúgni ne tudjam.
-r.hadj meg!-sziszegtem.
-Istenem..-vihogott szünet nélkül-fal.. fehér.. voltál... jhaj.. te jó ég...-fogta a hasát.
-be lehet fejezni...-mordultam rá, összeszedtem egy marék havat és a képébe vágtam.
-Húh.. ez jó volt...
-marhára..
-amúgy tényleg nincs bent semmi.. csak egy ótvar kandalló, meg egy kopott matrac..
-ne szólj hozzám!
-ha meggondolnád magad, bent leszek... befűtök.. szóval.. csak gondold át.
Addig álljál fél lábon-puffogtam magamban.
A hideg és a fájdalom legyőzte az önérzetemet. Megadva magam bementem a kunyhóba. Meleg volt és félhomály. Ki gondolta volna, hogy egy elhagyatott kis viskó ilyen otthonos is tud lenni. Persze ehhez kellenek külső körülmények is.
-Mit csinálsz?
Rob egy nagyobb doboz mellett térdelt és piszkált valamit.
-Ez régen rádió lehetett...
-Még működik?
-Arra szeretnék rájönni.
Mivel Robertet lekötötte a masina, én jobbnak láttam, ha megnézem a vállam. Azonban nem jutottam sokra, mert már az overall levétele is nehézkes volt.
-Miért nem szóltál?-termett előttem hirtelen-segítek.
Pont ezt nem akartam. Rob és én és... nem!
-Hagyd! Inkább csináld meg valahogy azt a vackot..
-Előbb nézzük meg a vállad.
Nem volt mit tenni, hagytam, hogy segítsen.
Óvatosan levette az overall felső részét, majd a derekamon megkötötte. Azután a pulcsi következett, majd az alatta lévő hőmegtartós póló. Nehéz lett volna megmondani, ki jött jobban zavarba.
-Hát ez elég csúnyán néz ki..
-Fáj is rendesen.
-Elhiszem. Nem lenne jobb, ha levennéd...
-NEM!-vágtam rá.
-a pántot...-fejezte be.
-Ehm.. ja.. lehet...
Ezt már rám bízta, s ezért én kimondhatatlanul hálás voltam.
-mit fogunk csinálni?
-nem tudom...
-jah.. oké..
-Először is keresek valamit a válladra.
-Nem kell! Túlélem!
-Akkora pukli lesz rajta, hogy mozdítani se bíros majd.
Pár perc alatt Rob kényelmes fekhelyet készített az ütött -kopott ágyból. Jól kirázta a takarót és a matracot is rendberakta. Ráterítette a vészhelyzet esetére bekészített hálózsákokat. Párnaként az én pulcsim, takaróként az övé funkcionált.
Aztán elkészült a borogatás is, egy hóval átnedvesített ruha. Sikerült megtalálnom a kényelmes pózt, így nem fájt annyira a vállam. Figyeltem, ahogy a srác a rádiót babrálja.
-Alakul?-érdeklődtem.
.Nehezen.
-Mi baja?
-Svájci.. én meg lengyel vagyok..
-Uhh.. áthidalhatatlan nemzetközi ellentétek..-nevettem.
-Már az összecsapáson töröm a fejem.
-Lerohanod szegény rádiót?
-Az sem kizárt.
Halkan kuncogtam. A nevetés rossz ötletnek bizonyult, amit a testembe nyilaló fájdalom erősített meg.
A hosszú csendben eszembe jutott Vitaly, s hogy velük mi lehet. Saját esetemből kiindulva szőrnyű képek villantak be. Az izmaim megfeszültek a vízió láttán, s hiába volt akaratlan, a vállam ugyanúgy sajgott.
Úgy döntöttem, inkább nem gondolok semmire. Vitaly orosz, nem újdonság neki a zord vadon. Inkább Brunot kéne féltenem. De újra emlékeztetem magam ,ez nem a töprengés ideje.
Helyette saccperkb megszámoltam hány gerenda alkotja a házat. 50felé meguntam és a szemben lévő sarok lakóját, a serényen tüsténkedő pókót néztem. A tűz rávetülő fényében kétszer nagyobbnak tűnt az árnyéka, mint normál esetben.
Kétség sem férhet hozzá, hogy szenvedtem, azt már nem tudom, hogy mennyire látványosan. Na nem a fájdalomtól, az unalom akart végezni velem.
Megpróbáltam felülni, de esélytelen volt.
-Valami baj van?-vette észre Rob a kínlódásomat.
-Csak unatkozom.
-Tudsz svájciul?
-Ehm.. Svájcban franciául beszélnek.. meg talán németül.. és néhol olaszul...
-Tényleg?
-Nem tűnt fel?
Megrázta a fejét.
-mindegy.. ez meghalt... vége..
-egy perces néma csend?
-mehet...
-ég veled!
-Béke poraira..-szólalt meg Rob is, mikor letelt a perc.
Leült az ágyam szélére. Túl közel. Nem néztem rá, de ő se rám. Hirtelen egyszerre szólaltunk meg, egyszere kezdtünk bele a semmibe. Elhallgattunk.
Szó nélkül levette a vállamról a ruhát és kiment, hogy újra 'bevizezze'.
-Nem hanyagolhatnánk egy kicsit ezt a havas borogatás témát?
-Fázol?
-Aha..
-Hozok még fát a tűzre...
-Ne! Mármint.. ne.. ne menj el..
-Csak ide megyek a viskó elé.. Lexie, nincs itt senki.. rajtunk kívül..
Nem válaszoltam.
-Meg fogunk a végén fagyni.. két perc, oké?
-Kettő...
-Kettő!
Betartotta a szavát, ennek ellenére is jó nagy kupac fával tért vissza. S némi hóval a sisakján.
-Ne gyere ide..-figyelmeztettem.-mert.. véged..
-Csak nem félsz egy kis hótól?
-Próbáld ki!
Levett egy kisebb adagot az overállról és leült az ágyra. Megvárta, míg kissé megolvad és végigsimította a karom. Talán ez volt az a pont, ahol megadtam magam és ezzel ő is tisztában volt...
-folyt.köv.-
