Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


43. rész

2012.06.06

Miközben megóvom a körülöttem lévőket a világ fájdalmas igazságaitól, én magam egy szakadék szélén egyensúlyozom a vékonyka hazugsághálóba kapaszkodva, amelynek egy szála most elpattant.

Spirit Bliss

Nem kellett sokat töprengenem azon, mi történt Jean és Aly között, azon viszont igen, hogyan fogom megjátszani, hogy én erről semmit sem tudtam. Hosszú évek óta voltunk barátok Anival és nem emlékszem, hogy valaha is hazudtunk volna egymásnak, legalábbis nem ilyen nagy horderejű dolgokban. Leginkább eltitkoltunk néhány részletet, amiről tudtuk, hogy a másiknak fájna, rosszul esne, vagy ami miatt csak feleslegesen aggódna.

Vártam pár percet, mielőtt felmentem volna a lakásba. fizikai rosszullét kerülgetett, sok volt nekem már ez az egész. Hazudni mindenkinek, de nem lehetett semmit tenni, sokkal nagyobb bajban lennénk, ha mindent elmondanék, ha elmondanám az igazat.

Az ajtó előtt ismét megtorpantam, nagy levegőt vettem és benyitottam. Beszélgetés nesze hallatszott, s időbe telt mire rájöttem, hogy csak a tv-t hallom. Alison a nappaliban ücsörgött a kanapén, felhúzzott térdekkel és jégkrémet majszolt.

-Szia!-köszöntem bizonytalanul.

Felemente a mutatóujját, de a szemét le sem vette a tv-ről. Leültem mellé.

-A francba.. tudtam, hogy nem mondja meg neki az igazat..

-Hm?

-Jah.. semmi.. pár napja belebotlottam ebbe a hülyeségbe.. valami dél-amerikai szappanopera.. kiváncsi voltam, kiderül-e, hogy nem a férjétől van a gyerek.. mindegy-vont vállat.

-Sosem derül ki.. max a végén.. mind egy kaptafára megy.. sablontéma..-feleltem úgy, mintha csak ezért jöttem volna.

-hmm... nekem ez még új..-mosolyodott el.-tudod, nem emlékszem semmire..

Egészen addig a pillanatig talán el is hittem volna, hogy semmi baja, amíg a tekintetünk össze nem találkozott. A szeme még piros volt a sírástól és szomorúság sugárzott belőle.

-Alison....

-Elment...

-Mi történt?

-Végülis igaza van..  jobb lesz így.. új élet..

-Tessék? Miben van igaza?

-Csak egymás útjában álltunk. Talán az is jel lehetett, hogy amnéziás lettem.. talán előtte sem működött minden jól.. nem?

Erre a kérdésre igazán nem válaszolhattam őszintén. Számomra a legutolsó információ, ami még tavalyról származik, nem épp egy kiegyensúlyozott Dorina-Jean Eric kapcsolatról árulkodott.

-Ezt igazából csak ti ketten tudhatjátok.. tudhatnátok..

-Hát.. én nem tudom, ő pedig nem akarja folytatni.. ennyi..

Meglepett, hogy ennyire erős, de nem tudtam eldönteni, hogy valójában az, vagy csak úgy tesz.

-Minden oké?

Bólintott, majd felállt, hogy kivigye a konyhába az üres jégkrémes dobozt.

-illetve..-szólt vissza.-nem minden.

-Én itt vagyok, ha beszélni akarsz róla..

Visszaült mellém és felém fordult, hogy a szemembe nézhessen.

-Őszinte leszel velem? Bármit kérdezek, őszinte leszel?

Újabb dilemma. Tudni akartam, mire kiváncsi, hogy majd azután eldöntsem, őszinte leszek-e, de ez nem így működik.

-Igen..-feleltem halkan.

-Mesélj nekem Dorináról.

Ez volt az a pillanat, ahol azt hittem, menten leájulok a kanapéról. Hirtelen melegem lett, aztán kirázott a hideg, émelyegtem, hányingerem volt és mintha doboltak volna a fejemben.

 -Kiről?-nyögtem.

-Tudok róla..-mivel látta, hogy nem vagyok képben, folytatta.-Sue véletlenül elszólta magát. A balesetről. Dorina balesetéről.

-Susan??? Mi... mit mondott???

-Az egész Vitaly monacoi balesetéről jött fel.. hogy akkor azért is akadtál ki annyira, mert előtte ott volt Rob kis híján tragikus balesete, Dorina halálos balesete.. meg hát az enyém..

-Mit mondott Dorináról?

-Semmit.. csak.. hogy  legjobb barátnőd volt.. és, hogy a balesete januárban volt.. mint.. nekem..

-Ezt ő mondta?

-Nem.. rájöttem magamtól is.

Nem feltételeztem, hogy Sue direkt beszélt volna Alynek erről, mivel ő nem tudta, hogy mi az igazság. Annyit tudott, amit elmondtunk neki. Beletelt egy kis időbe, mire megértette, hogy Alison Claire egy régi barátnőm volt, akiről nem nagyon beszéltem, mert ők úgysem ismerték és hasonlók. Erre is kitaláltunk egy kereknek tűnő kis hazugságot, hogy ne kérdezősködjenek. Tudtam, hogy rosszul esett neki,de nem szólt. elfogadta. Arról is meggyőztem, hogy nem tudom honnan ismerték egymást Dorinával és mit kerestek akkor Heppenheim közelében. Egyébként ebben volt igazság, mert erre tényleg nem tudtam volna választ adni.

-Mit szeretnél tudni?

-Ugyanarról a balesetről van szó?

Bólintottam.

-a fenébe..-sóhajtott.-miért.. miért nem mondtátok el?

-Nem lehetett. A doki szerint nem tett volna jót.-hazudtam, s attól csak rosszabbul voltam, hogy már nem is okozott gondot.

 -Barátok voltunk? Dorina és én?

-Nem tudom. Őszintén.. nem tudom.. én sem tudom, hogy miért mentetek oda, hogy honnan ismertétek egymást..

Ez végre igaz volt, végre valami, amiben nem kellett hazudnom.

-Talán sosem fog kiderülni..-szipogta.-soha nem fognak visszatérni az emlékeim..

-Nem biztos!

-Tudod mit..-érdeklődve nézett rám, mintha már előre tudni akarná, hogy mit fogok reagálni.-mindegy.

-Alison?!

-Csak.. arra gondoltam.. talán.. nem is akarom..

-Mit?

-Nem akarok emlékezni..

Furcsa érzések keveredtek bennem. Egyrészt ledöbbentem, másrészt... Másrészt ott volt a szívem mélyén az az idegesítő és dühítő megkönnyebbülés. Undorodtam ettől az érzéstől, mert nem Alison miatt éreztem megkönnyebbülést, hanem a saját bőrömet éreztem mentve.

-Most így gondolod,de..

-Nem, Alexandra. Komolyan mondom. Új életet kezdhetek, mindent újra kezdhetek. Olyan ember lehetek, amilyen akarok. Nem kell szembenéznem a múltamban elkövetett hibáimmal, amik oké, tudom, a részeim, de.. most új ember leszek. Jobb ember!

Ezt mondta akkor is, amikor először beszélgettünk erről, így tudtam, hogy komolyan beszél. Eltökélt volt és nyitott a világra. Ennek örültem és nem csak azért, mert így mentve éreztem a bőröm, hanem azért is és leginkább azért, mert boldognak tűnt. A körülményekhez képest boldognak. Elfogadta a veszteségeket, amiket a sors mért rá, de nem kudarcként élte meg őket, hanem a lehetőséget látta meg bennük. A lehetőséget egy jobb, teljesebb életre. Azt kérte, zárjuk le ezt az időszakot. Nem akart többet beszélni a múltról. Ha emlékeznie kell, emlékezni fog, de nem akarta azzal eltölteni az életét, hogy ezen örlődik.

Amikor eljöttem tőle még mindig vegyes érzéseim voltak. Valóban volt bennem némi megkönnyebbülés, de megéltem már pár dolgot ahhoz, hogy tudjam, a titkok előbb vagy utóbb, de mindig kiderülnek, még akkor is, ha a lehető legjobban védik őket. Aki hazudik, az mindig lebukik és mi hazudtunk. Csak idő kérdése, mikor derül fény a titkunkra! Mikor pukkan ki az a szépen felfújt kis hazugságbuborék, amiben élünk? Talán holnap, talán jövőre... ha pedig piszok nagy szerencsénk van, talán sohasem!

Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri.

Leiner Laura