Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Zoé

2012.05.18

Annyira felhúzott Gerard idióta ötlete, hogy fel tudtam volna robbani, így ha valaki azt mondta volna, hogy lesz ettől rosszabb is, hát menten kiröhögöm.

Annak reményéban, hogy sikerül lenyugodnom, bejelentkeztem a blogomra. Válaszoltam pár kérdésre a chat-en, majd észrevettem, hogy két új levél várakozik a 'Kérdezz' menüpontban.

Az egyik egy linkcsere-kérés volt, tegyem ki őt és ő is kitesz engem a honlapján. Nem reagáltam rá. Egyrészt ennek nem ez volr a módja, másrészt semmi kedvem nem volt éppen hozzá.

A másikat egy Aleksej Brezsnyev nevű srác írta:

"Kedves Hannah!

Eddig csak a 24. részig jutottam, de pasiként is be kell látnom, jó a sztorid. Élethű és nem tűnik rózsaszín leányálomnak, olyan ami bármelyikünkkel megtörténhetne. Biztos nem fogsz válaszolni, de személyes tapasztalatból írod? Te vagy Kate? Tudom, fanfiction, de mindkét főszereplő annyira hiteles. Ismered Vitaly-t a valóságban is? Én is orosz vagyok, párszor már találkoztam vele, persze csak közönségtalálkozókon és ilyenek.

Szóval tényleg tetszik a blog és amint időm engedi olvasom a további részeket is.

Szép napot, Aleksej!"

Háromszor olvastam el és fogalmam sem volt mit kezdjek vele. Mégis mit lehet erre írni?

Rengeteg lehetőség merült fel bennem, pl:

-nem, én nem csak ismerem Vitaly-t, én vagyok Vitaly.

-igen, ismerem őt, és igen, én vagyok Kate, a barátnője.

-nem, én Oksana vagyok és unalmamban a szuperszexi pilótámról írogatok, magamat képzelve Kate helyére.

Ezeket végiggondolva egyrészt jót nevettem, másrészt csak ismételten felhúztam magam, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán az bántott, hogy megkérdőjelezik a dolgot, vagy az, hogy jogosan. Minden, amit leírtam valóban életszerű, bár sosem történt meg.

Az, hogy ismertem-e Vitalyt nem volt egyértelműen eldönthető. Gerard tavaly elvitt pár futamra, de én messzire elkerültem a pályát, így csak futólag találkoztam Vitalyval. Robertet jobban ismertem, ő közelebb állt a nagybátyámhoz, illetve, ő volt a csapat elsőszámú pilótája, így Gerard jobban figyelt rá. Ez nekem sosem tetszett, és nem azért, nem csak azért, mert nekem Vitaly.. hm.. hogy is mondjam, szimpatikusabb volt. Ha igazán diplomatikusan akarok fogalmazni.

Újra és újra elolvastam a levelet és egyre jobban felhúztam magam. Minden szavában találtam valamit, ami sértő volt rám nézve. Fel-alá járkáltam a szobámban és egyre gyorsabban szedtem a levegőt.

Tiszta hülye vagyok!-gondoltam, s amint kizökkentem a ritmusból, a lábam megakadt a szőnyegben és hanyatt vágódtam. Szerencsére a babzsákfotelre estem, de maga az esés megalázó 'fájdalma' nagyobb volt, mintha megütöttem volna magam.

Jól van Zoé!-magyaráztam félhangosan magamnak.-lélegezz!! be.. ki... be... ki... most pedig vegyük lazára a figurát. Olyan választ kapsz Aleksej, hogy magad is megemlegeted. Bánni fogod a percet is, hogy írtál!!

10perc múlva még mindig a levél előtt ültem és, hogy is mondjam, nem álltam valami fényesen.

"Szia Aleksej"

A kurzor bosszantóan villogott a hófehér részen.

 Az alaptalan dühöm lassan elszállt és már nem is értettem, mi ütött belém.  A srác semmi rosszat nem akart, talán csak az bosszantott, hogy valójában soha, semmi közöm nem volt Vitalyhoz.

Újra nekiálltam a válasznak, s már jobban ment a dolog.

"Szia Aleksej!

Meglepett, hogy egy pasi írt, nem túl gyakran kapok a férfi olvasóimtól levelet, sőt, eddig abban sem voltam biztos, hogy pasik is olvassák a történetemet. ;) Szakmai titkokról nem nagyon beszélhetek, de azt leszögezném, újra, ez valóban egy fanfiction. Hogy Kate élő személy-e, vagy, hogy ismerem-e Vitaly-t, az maradjon meg a rejtélyes homály takarásában.:) Egyébként, amint látod, mégis válaszoltam. :) Nem vagyok én olyan harapós!:)

Az tök jó, hogy oroz vagy.. mármint.. érted.. legalább majd szólsz, ha valami fatális hülyeséget írok 'rólatok'. :)

Ha még lesz kedved és tovább olvasol, várom a véleményedet! :)

Hannah"

Legalább öt percig hadakoztam magammal azon, hogy kell-e az a sok hangulatjel bele vagy sem, végül így hagytam. Furcsa mód, nem tudom mire alapoztam, de nem akartam megjátszani magam. Ezen egy kicsit tovább is merengtem, mint szabad lett volna, így megráztam a fejem és rákattintottam a küldés gombra.

Két nap telt el és semmilyen választ nem kaptam. 'Mit is vártam?!'-gondoltam. De volt más is, ami aggasszon, a Lotus-Renault-nál való 'debütálásom'.

*

Amennyire féltem az első napomtól a csapatnál, annyira megkönnyebülten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem volt vészes. Nagyon rendesek voltak, de azt nem tudtam megállapítani, tudják-e, hogy Gerard unokahuga vagyok. Ki akartam elemezni a viselkedésüket, de semmi sem utalt megjátszott, elvárt kedvességre. Sokkal inkább olyan volt, mintha egy nagy család 'újszülött' tagja lennék.

Megmutatták az irodámat, ahol akkor fogok dolgozni, ha épp a gyárban vagyunk. Két kollégámmal leszek itt együtt, Lea-val és Daniel-el. Mindketten nagyon kedvesek voltak, beavattak pár belsős infóba, kivel kell vigyázni, mit nem ajánlatos tenni és mit igen. Röviden felvázolták a csapaton belüli hierarchiát és hasonlók. Azt is megtudtam, hogy a pilótáink valószínűleg nincsenek bent és nem is várható, hogy megérkeznek, nekik most jobb dolguk is van annál, hogy itt töltsék az idejüket. Mélyen legbelül egy kicsit örültem ennek, nem akartam összefutni velük. Vele.

Hamar letelt a munkaidőm, de ahelyett, hogy rohantam volna a szállodai szobámba, inkább elidőztem még a gyárban. Még nem volt időm rendes lakást keresni, de legalább azt elértem, hogy ebbe se apa, se a nagybátyám nem szólt bele. Úgy gondolták, nekem kell majd ott élnem, válasszak én. Addig pedig Gerard bérelt nekem egy szobát Oxfordban.

Ahogy a gyár lassan kiürült és a magányos folyosóin járkáltam, egy furcsa érzés kerített hatalmába. Valami hiányzott, valami.. vagy.. valaki.. Akinek persze nem szabadott volna. Semmi értelme nem volt. Ebben biztos voltam, olyan biztos, ahogy ott álltam az épület egyik hatalmas ablakánál és bámultam a tájat. Amikor apáék tálalták előttem a szándékukat, miszerint munkát adnak nekem, ez volt az első, ami eszembe jutott. Illetve ő. Egy pillanatra, de esküszöm, hogy egyetlen egyre, hatalmasat dobbant a szívem és boldog voltam. De ez elmúlt, mert tudtam, nincs minek örülnöm. Talán valóban a közelében lehetek, de mit érek el vele?!

Teljesen a gondolataimba merülve járkáltam, amikor egy eldugott folyosóra érve egy kávéautomatát találtam. Nem voltam biztos benne, hogy működik, de pár penny-t megért, főleg, hogy vaniliástejet is 'árult'. A gép előbb csak morgott, végül kiadta az italt.

-Nem is gondoltam, hogy erről a gépről más is tud!-hallottam egy hangot a hátam mögül.

-Én is csak véletlenül találtam rá..-fordultam meg, miközben a gőzölgő italt fújkáltam.

-Jól eldugták, az már biztos.

Már az első pillanatban fel kellett volna tűnnie, már akkor tudnom kellett volna, de amikor összenéztünk, sokként ért a társaságom személyének kiléte.

-Te új vagy itt? még nem találkoztunk.. ugye?-beszélt hozzám, miközben én azon ügyködtem, hogy újra egyenletesen vegyem a levegőt.

-Új.. vagyok..

Mosolyogva bedobott pár pénzérmét a gépbe, megnyomott egy gombot, majd lazán neki dőlve kezet nyújtott.

-Vitaly Petrov.

Hát persze, hogy ő volt. Ki más? Elképesztően jól nézett ki, még ha azt is vesszük, hogy valószínűleg menthetetlenül elfogult vagyok. Farmer volt rajta és a csapatpóló. A haja kicsit hoszabb volt, mint szokott lenni, de ez is nagyon jól állt neki.

-Hehe... igen.. heehe.. tudom..-vihogtam, mint egy idióta.- ehm.. izé.. Zoé Lo.. Long.-kezet ráztunk.

Visszafordult a géphez, én pedig a föld alá süllyedtem szégyenemben. Hülye kis libaként vihogni? És mi az, hogy Zoé Long?? Long?? Hogy lehettem ennyire hülye?!

-Te mit iszol?-szólalt meg újra, azután felém nyújtotta a poharát- karamellás forró csoki.

-vaníliás tej..-makogtam.

-hhm.. az is finom.

Bólogattam, mert megszólalni nem nagyon tudtam volna, leégni pedig nem akartam. Mégegyszer.

-Melyik osztályon dolgozol? Várj, ez könnyű, kitalálom. Pr?!

Ahelyett, hogy ismét csak bólogattam volna, mint egy kiskutya, összeszedtem minden bátorságom és úgy döntöttem, a sarkamra állok.

-Nahát.. ez.. tipikus..

-Mi?

-Ez.. amit csinálsz.. már bocs.

-Mit csinálok?

-Oh várj, kitalálom.. te csak egy kis pr-es liba lehetsz..-adtam a sértődöttet, miközben a gyomrom görcsben volt, a lábam pedig remegett.

Úgy tűnt jól játszottam a szerepemet, mert elég döbbent képet vágott.

-Én.. nem ezt mondtam.

-Nem így.. de ez volt a lényeg.

-Egyáltalán nem!

-Jó, tudod mit? Nem érdekel.

Megittam az utolsó kortyot, megpróbáltam a lehető legméltóságteljesebben kidobni a poharat és szó nélkül elsétáltam.

Visszamentem az irodámba a cuccomért és gyorsan a kocsimhoz siettem. Csak itt fogtam fel, hogy mit csináltam, s ami akkor, ott, jó ötletnek tűnt, már nem volt annyira menő. Nem attól tartottam, hogy Vitaly árthatna nekem, hisz mégis csak a főnöke unokahuga vagyok. Sokkal inkább féltem attól, hogy mindent elrontottam. Kettőnk között. Nem akartam újra beleélni magam, hogy bármi kialakulhatna, de valahogy mégis rettegtem attól, hogy ezzel mindent elrontottam.

 Azt hiszem rekordot döntöttem. Volt teljes nyolc órám, amíg szerettem az LRGP-nél dolgozni, de a nap végére már a gondolattól is beteg lettem, hogy újra be kell mennem a gyárba.