Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. rész

2012.12.01

Az áprilisi utamat Vitaly szülővárosában sorra követték az újabb látogatások. Egyre többet voltam náluk és úgy általában, egyre többet voltam együtt Vitalyval, akár Valenciáról, akár Vyborgról legyen szó, de olykor, ha életbevágóan fontos volt, hogy a gyárban legyek, ő jött Oxfordba.
Szinte tökéletes összhangban voltunk, ha nagy ritkán össze is kaptunk, olyan gyorsan ki is békültünk, ahogy összevesztünk. Úgy éreztem, érzelmileg ennél már nem lehetek közelebb hozzá. Minden gondolatomban benne volt, s azon kaptam magam, hogy a jövőmet firtató kérdésekre is úgy keresem a választ, hogy őt is beleszámítom a dolgokba. Maradéktalanul biztos voltam az érzéseimben és abban bíztam, hogy ő is így van ezzel.
Mindennek dacára a kapcsolatunk nem volt teljesen hétköznapi. Már ha a modern kor párkapcsolatait vesszük alapul. Közel két hónapja, hogy először megcsókolt, de ennél tovább még nem jutottunk. Na nem mintha nem akartuk volna, nem egyszer látható, érezhető jelei voltak a vágynak, de egyikünk sem lépett. Bár egyikünk sem mondta ki, azt hiszem mindketten attól tartottunk, hogy az első együttlét után megtörik a varázs. Hisz manapság a kapcsolatok jobbára a fizikai vonzalmon alapultak, a szex, a jó szex, összeköti a párokat, de amint elmúlik a kémia varázsa, már nem is olyan csábító a másik társasága. A mi esetünkben képtelenség lett volna, hogy ne legyen jó, sokkal több kötött minket össze ennél, azért egyre azon járt az agyam, nincs-e gond kettőnk között. Érdekes mód onnan kaptam megerősítést ebben a dilemmámban, ahonnan talán sosem vártam volna.
Két futam közti szabad hétvégén Vitaly hazautazott, én pedig vele tartottam. Már pénteken megérkeztünk Vyborgba, így megbeszélte a barátaival, hogy este elmennek a törzshelyükre. Mivel én túl fáradtnak éreztem magam hozzá, inkább otthon maradtam az üres házban. Szergej a testvérével tartott, Alexander Helsinkibe utazott egy tárgyalás miatt, Marina pedig még az iskolában volt.
Épp a konyhában takarítottam el a sebtében összedobott vacsorám elkészítésének nyomait, amikor a fiúk édesanyja hazaért.
-Sziasztok!-köszönt az ajtóból oroszul.
-Szia!-dugtam ki a fejem a konyhaajtón.
-Egyedül vagy?-kérdezte angolul.
Marina és Szergej mindig figyelt arra, hogy a társaságomban lehetőség szerint angolul beszéljenek, mivel csak néhány szót értettem meg a nyelvükből, Alexander persze nem kedvelt annyira, hogy ezzel a figyelmességgel fárassza magát.
-Igen. Vitaly és Szergej elmentek a srácokkal az étterembe.
-Képesek voltak magadra hagyni?!-mosolygott fáradtan.
Megvontam a vállam.
-Nem baj. Néha jó a csend.
-Az biztos…-sóhajtott.
-Elfáradtál?
Legyintett.
-Van egy 10.es srác.. elég nehéz sorsa van és ez persze kihat a tanulmányaira is. Tantestületi gyűlést hívtam össze, hogy megvitassuk, miként lehetne megmenteni a kicsapástól. Mert.. ha így folytatja, az vár rá. És akkor még inkább elkanászosodik..
-És jutottatok valamire?
-Talán átrakjuk magántanulói státuszba. Ennek ellenére ugyanúgy jár suliba, már amikor tud, de a órai számonkérés alól hivatalosan mentesül és persze a hiányzásokat sem kell vezetnünk.
-Ez jól hangzik!
-Szerintem is.. de egy-két kolléga vonakodik.. mindegy.. majd alakul valahogy.
-Remélem minden rendben lesz. Mmmm.. nem vagy éhes?
-De.. persze semmi kaja nincs itthon, ugye?! Majd rendelünk valamit, mert főzni már nincs erőm.
-ami azt illeti..-hozakodtam elő óvatosan.-én főztem. mármint, oké, túlzás, hogy főztem, de..
-Főztél?
-Ühüm. Paradicsomos tészta. Nem nagy szám, de..
-Mmmm… jól hangzik… és.. ha jól érzem, akkor az illata is finom!-lépett közelebb a konyhához.
-Akkor.. mi lenne, ha felfrissítenéd magad? Addig én megterítek! Oh.. ne haragudj!-vettem vissza a tempóból, látva meglepett tekintetét.-ez a te otthonod… sajnálom..
-Semmi baj! Ez nagyszerű ötlet! Mindjárt jövök!-mosolygott kedvesen.
Néhány perccel később már az asztalnál ültünk a gőzölgő tészta mellett.
-Jól néz ki.
-És nagyon finom is! Már.. nem azért, mert én csináltam, hanem mert az.
Marina elmosolyodott, s tudtam, ezt az izgatottságomnak szánta.
-Örülök, hogy otthon érzed magad!
-Aha.. tiszta ciki..-pirultam el.
-Miért?
-Hát mert.. idejövök aztán..
-Aztán?
-Főzök..
-Én örülök, hogy főztél.-nevetett.-egyébként pedig… komolyam mondtam, hogy örülök.
Bizonytalanul rámosolyogtam.
-Vitaly megölne, ha tudná, hogy erről fecsegek, de.. azt hiszem, nagyon oda van érted.
-Hmmm.. hát ez kölcsönös.
-Igen, ebben biztos vagyok! Elég rátok nézni.
Nem tudtam mit mondani, csak bárgyú képpel majszoltam az ételt.
-Nem akarok tolakodni és hidd el, hogy nem szoktam a fiam barátnőit erről faggatni, nem mintha annyi barátnőjét hazahozta volna, de..-hadarta.-ugye.. ugye jól bánik veled Vitaly?
-Tessék?-akadt a torkomon a falat.
-Csak, arra gondoltam.. hogy.. ugye minden rendben köztetek?
-Igen, persze.. miért?
-Semmi, semmi…  tényleg csak érdeklődtem. Látszik, hogy jól megvagytok, de tudod.. ez az anya dolga, hogy aggódjon..
-Persze.. nem.. minden oké.. végül is..
-Végül is?
-Csak.. áh.. mindegy..
-Nekem elmondhatod, ha valami bánt.. nem muszáj..
-Mi még… nem.. feküdtünk le..-böktem ki, de azon nyomban megbántam, mert teljesen idiótának éreztem magam.
-Oh.. izé..
-Ne érts félre, nem vagyok valami.. szóval.. nem vagyok.. ahj.. csak.. nem tudom, hogy ez normális-e..-hajtottam le a fejem.-talán..
-Vitaly.. szóval ő.. nem egy hétköznapi srác, talán erre már te is rájöttél. Illetve.. nem olyan, mint a legtöbb férfi és ezért én titkon mélységesen büszke vagyok rá.
-Nagyszerű ember!
-Igen! Mint az apám. Apám 17éves korától katona volt, szerette a rendet, a fegyelmet, de mindig tisztelettel bánt az emberekkel. Vitaly, szerencsére, rá hasonlít.-nevette el magát.-szóval… az, hogy még nem.. hogy nem… te jó ég, a diákjaimmal könnyebb erről beszélni..-mosolygott zavartan.-tehát, az, hogy még nem feküdtetek le, nem jelent rosszat. Sőt.
-Igen, én is erre jutottam. Csak, azért manapság mi vagyunk a kakukktojások..
-Tudod.. majd ha, mondjuk az 50. házassági évfordulótokat ünneplitek, ugyanolyan boldogan, mint amilyen boldogok most vagytok, már nem fogod így érezni.
Nem tudtam válaszolni, mert nyílt a bejárati ajtó és hangos vita közepette betoppant a két srác.
-Nektek meg mi bajotok?-fordult feléjük Marina.
-Kérdezd a fiad!
-Te is a fiam vagy, Szergej Alexandrovics Petrov!
Szergej előbb rám nézett, majd az anyjára.
-Semmi, csak a drága bátyámnak mindenáron haza kellett jönnie..
-Miért?
Közben Vitaly puszit nyomott a fejemre és leült a mellettem lévő székre.
-Te miért nem maradtál?-mordult rá az öccsére.-senki nem kért meg rá, hogy engem kísérgess.
Erre Szergej már nem tudott, vagy nem akart válaszolni, így a parázs vita abbamaradt.
-Minden oké?-kérdeztem később, már a szobájában, Vitalytól.
-Persze.. csak.. bántott, hogy egyedül vagy itthon.
-Tulajdonképpen jól elvoltam anyukáddal..-vontam vállat.-nem sokáig voltam egyedül.
-Pompás, akkor visszamegyek..-felelte durcásan.
-Hé, nem azért mondtam!-öleltem át.-mi a baj?
-Semmi..
-Azt látom.-bújtam jó szorosan hozzá.-szeretlek!
-Én is..
Óvatosan megcsókolt, majd egyre jobban belejöttünk, végül az ágyon kötöttünk ki. Miközben a számat csókolta, a keze felfedezőútra indult. Benyúlt a pólóm alá és a csípőm tájékán időzött el, csak lassan indult tovább, felfelé. A felsőnktől már mindketten megszabadultunk, s míg én azon voltam, hogy kicsatoljam az övét, ő a nyakamat és a vállamat csókolgatta. Már csak pillanatok választottak el minket attól, hogy végre egymáséi legyünk. Elképesztően vágytunk a másikra és már nem állhatott semmi az utunkba. Legalábbis.. azt hittük…
Mielőtt az összes ruha lekerülhetett volna rólunk, valaki kopogott.
-Hé, bratyó.. bejöhetek?
-A francba.. Szergej..-sziszegte Vitaly.-megölöm..
-Mmmmm…  nem lenne jó ötlet…
-Nem érdekel..
-Csak azt akartam mondani, hogy apa fél óra múlva hazaér és el kéne menni kajáért.. de.. gondolom nektek most nem alkalmas, szóval.. akkor egyedül megyek.. oké.. bocs a.. zavarásért..-magyarázta a fiatalabbik Petrov fiú az ajtó másik oldaláról, majd lépteinek halk nesze jelezte, hogy elment.
-meg.ö..löm…-nyögte Vitaly újra.
Kínomban már csak nevetni tudtam.
-Van.. fél óránk..-csillant fel a szeme, de nem túl meggyőzően.
-Aham.
-Oké.. akkor..
-Jobb lesz, ha felöltözünk..
-Kinek lesz jobb?!
-Neked és nekem.. gondolom apukád nem díjazná ha anyaszült meztelenül fogadnánk.
- Mondasz valamit..
Annak ellenére, hogy egyetértett, nem nagyon tett a dolog érdekében, inkább azzal kínzott tovább, hogy a nyakamat csókolgatta.
-Hé.. ne.. Vitaly.. inkább öltözz..
-Alexandra!
-Légy jó fiú, Vitaly!
-Ha jó leszek, kapok jutalmat?
-Jutalmat?
-Ühüm..-mosolyodott el pimaszul.
-Majd meggondolom.
Végül szót fogadott és sikerült felöltözve várnia az édesapja érkezését, de a jutalomra azon az estén már nem jutott idő. Alexander ugyanis magával hozta egy régi ismerősét, akivel a három fiú hajnalig beszélgetett a nappaliban. Marina és én éjfél körül feladtuk és aludni tértünk. Hiába feküdtem egyedül a szerelmem ágyában, a szám mégis a fülemig ért, mikor felidéztem a kora esti eseményeket, tiszta libabőr lettem már csak attól is, hogy visszaemlékeztem Vitaly érintésére. Biztos voltam benne, hogy már nem bírjuk sokáig visszafogni magunkat…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.